Nemparamami 5.

Az elvek azért vannak, hogy legyen mit feladni
Mielőtt megszületett a kislányom, gyönyörűen berendeztük a szobáját, mert hát ugye a kispadról én nagyon tudtam, hogy hogy fogom csinálni és idillien elképzeltem, hogy első naptól kezdve a szobájában fog aludni. Ahogy hazajöttünk a kórházból, kérdés sem volt, hogy nem egy szobában alszunk! Egyrészt az ágyból sem tudtam kikelni, nem hogy rohangáljak át a gyerekhez, másrészt a kislányunkkal együtt megszülettek a szülőtigrisek, akik nem akarták hagyni „holmi külön szobában” aludni szemük fényét.

A másik nagy elvem az volt, hogy a gyerek nem alszik a mi ágyunkban. Nos, ez valóban nem mindennapos (de mondjuk minden héten van rá példa), de aligha tudok elképzelni nyugtatóbb érzést, mint hogy mellettem szuszog a kisbabám. Így hát ha kapok egy olyan kérdést, ami arra vonatkozik, hogy az előttünk álló dolgokat hogy tervezem, jót mosolygok és a válaszom vége mindig az, hogy „ de majd meglátjuk”. Ez a szülői lét egyik kulcsfontossága véleményem szerint: tudni kell elengedni dolgokat.

Negyedik trimeszter
Az első három hónapban a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ezt az időszakot nem véletlenül hívják negyedik trimeszternek. Az én lányom (hozzánk hasonlóan egyébként) eszméletlenül igényli a testi kontaktot, olyannyira, hogy kb. 3 hónapos koráig napközben csak ölben aludt. Az elején próbálkoztunk több dologgal, hogy hogy tudjuk letenni, de mindig azonnal megébredt. Ebből kifolyólag a 3. héten előkerült a hordozó, én egy mei tai hordozót használtam, ami vegyesen csatos és rugalmas, így tökéletesen támasztotta alá a baba csípőjét és az én hátamon is nagyon jól oszlatta el a súlyt. Számunkra ez egy hatalmas szabadságot jelentett, a kislányom órákat volt képes aludni benne, én pedig a felépülés után vissza tudtam rázódni a mindennapi teendőkbe, hiszen volt két szabad kezem. Ehhez a hordozáshoz is úgy álltam, hogy meglátjuk, hogy szereti-e, nem erőltettem. Azt a legelején megfogadtam, hogy ha a babámnak testi kontaktra van szüksége, akkor minden más várhat. Neki ez ugyanolyan szükséglet, mint hogy éhes. Ahogy éhezni nem hagyom, úgy az ölelést sem vonom meg tőle. Tudom, hogy sokan arra gondolnak ilyenkor, hogy majd letehetetlen lesz és túlságosan ragaszkodni fog. A lányom most 8,5 hónapos, és ha minden rendben van (épp nem fogzik és nem tombol a szepa), akkor nem szeret kézben lenni, mert úgy nem tud felfedezni. 4 hónapos kora óta pedig napközben is alszik egyedül (ölben altatom és utána rakom le). A ragaszkodásról pedig az a véleményem, hogy kihez ragaszkodjon, ha nem a szüleihez? Én szeretném, hogy amikor az oviban konfliktusba keveredik, merje elmondani; szeretném, hogy amikor tinédzser lesz, merjen kérdezni. Érezze és tudja, hogy mi mindig ott vagyunk és számíthat ránk. Elfogadjuk őt olyannak, amilyen, nem akarjuk megváltoztatni, ezzel is erősítve a ragaszkodását, hogy azért szeretjük, mert létezik. Én úgy gondolom, hogy ezt csecsemőkorban kell megalapozni és gyakorlatilag egy dobásunk van, mert soha nem lesz újra 1 hónapos, 2 hónapos stb. Soha nem lesznek újra elsők. És ide kapcsolódik az is, hogy az első perctől kezdve mindig kapott választ a sírásra, soha nem hagytuk / hagyjuk sírni. Kb. 3 hónapos korára lekopott a klasszikus sírás, azóta csak nyöszörög, ha valamit jelezni szeretne. Igazán sírni akkor sír, ha valami fáj. Írom ezt úgy, hogy korábban voltak átsírt napok és éjszakák és merültem ki én is a folyamatos nyugtatásban. Ezeken az időszakokon az segített átlendülni, hogy én mit csinálnék, ha egy helyben feküdnék, mozdulni egyedül még nem tudnék, beszélni főként és jeleznem kellene valakinek, hogy valami problémám van. Nyilván elérhető eszközhöz nyúlnék, amíg az a másik meg nem érti, hogy mit szeretnék - a babáknak ez az elérhető eszköz a sírás. Amikor egy-egy nehéz napon innen közelítettem meg a helyzetet, sokkal nyugodtabb lettem, így értelemszerűen a lányomat is könnyebben tudtam megnyugtatni. Szinte már a mottóm: ami az anyában van, az van a babában is.

A negyedik trimeszter tehát a tapasztalataim alapján is az összeolvadás időszaka, aminek a legösztönösebb dolognak kellene lennie a világon, de a társadalom sajnos próbálja elhitetni velünk, hogy az úgy nem jó. Szeretettel ajánlom a témában Dr. Máté Gábor - Normális vagy című könyvét. A világhírű pszichiáter kutatja, tapasztalta és tanítja, hogy milyen elszenvedői az újdonsült anyák ezeknek az irreális elvárásoknak, hogy “hagyd sírni, mert erősödik a tüdeje”. Számos példát hoz a könyv olyan anyákra, akik komoly stresszként élték meg, hogy megfogadták ezt a buta tanácsot és bennük és a gyermekükben is visszafordíthatatlan károk keletkeztek.

Nyilván ezen az elven nevelve sokszor előfordul, hogy tele a mosogató, halomban állnak a hajtogatni való ruhák vagy csak másnap tudok kiporszívózni. És akkor mi van? Semmi… ez nem fog nyomot hagyni. De ha nincs válasz a sírásra, nincs mosolygás, nincs ölelés, nincs puszi, mert egy széthajtott, feszengős idegroncs vagyok, hogy minden tökéletes legyen, azzal mindkettőnknek ártok. Úgyhogy hajrá anyucik, válasszátok a babátokat, a házimunka nem fog megsértődni!