Nemparamami 10.

Mint már olyan sokszor említettem, rendíthetetlen hitem (és egyébként bizonyított is), hogy a gyermekek az általunk mutatott példákat követik. Mondhatom, hogy egyen salátát, ha én pizzát eszem mellette, kérhetem, hogy beszéljen halkan, ha én kiabálok stb., azt hiszem, ezt nem is kell tovább magyarázni. Azonban vannak azok a minták, amelyeket nem tudatosan hordozunk és adunk át, nem ilyen egyértelmű, mint a fentebb említett példák.

Van egy konkrét jelenség, amit most leírok és bemutatom rajta, hogy mit is jelentenek ezek a hordozott minták, amelyekkel a társadalmunk igen nagy része küzd.

A kislányom nagyon szeret homokozni, ezért amikor játszótérre megyünk, ez egy kötelező eleme a játéknak. Van is egy kedvenc homokozónk, ahol rengeteg közös játék van, kb. 20 db. Rendszerint a következő történik: játszik egy másik gyerek a homokozóban, mondjuk 3 db játékkal, és az én lányom odamegy hozzá. Nem veszi ki a kezéből, hiszen minden alkalommal megbeszéljük, hogy nem vesszük el azt, amivel a másik játszik. Csak odamegy, köszön és megnézi, hogy mit játszik a másik gyerek. Erre anyuka megszólal: „XY, add oda a kislánynak a játékot!”, mire a gyerek röviden és tömören válaszol: „nem” (egyébként lenyűgöz, hogy milyen tisztán és egyértelműen kommunikálnak a gyerekek, játszmák és túlgondolás nélkül). Ilyenkor anyuka elkezdi győzködni, hogy „ne legyél goromba, ne legyél irigy, ne legyél csúnya” stb. A gyermek ismét válaszol, hogy nem szeretné odaadni a játékot. Ekkor szoktam én közbeszólni (tekintettel arra, hogy a lányom még nem tud mondatokat alkotni), hogy nem kell odaadni a játékot, hiszen ő volt itt előbb, ő kiválasztotta, hogy mivel szeretne játszani. Elmondom a lányomnak, hogy van ott 17 db másik játék is, amiből tud választani, hogy neki mi tetszik és ha az adott játékkal a másik gyermek már nem játszik, akkor lehetősége nyílik majd neki is rá.

Mi a problémám a fenti kommunikációval a felnőtt részéről? Az, hogy a minta, ami valójában e mögött húzódik, leegyszerűsítve a gyermekek nyelvére: „nem számít, hogy te szeretnél vele játszani, az számít, hogy a másik szeretne, ezért add neki oda, akkor is, ha neked rossz”. Ez a bagatell példa egy olyan mélyen gyökerező berögződéssé tud alakulni, ami a későbbi élete során újra és újra olyan kellemetlen kapcsolati sémába sodorhatja, hogy a saját szükségleteit hátra sorolja. Tudom, mert ilyen voltam. Mert ezt a mintát kaptam. Felnőttként tanultam meg nemet mondani olyan helyzetekre, amelyek számomra hátrányosak, kényelmetlenek, boldogtalanok voltak. Ettől még lehet segíteni másoknak, lehet önzetlennek lenni, sőt kell is, mert ezt egy nagyon erényes dolognak tartom, de első sorban a saját életünkért felelünk, és ha nem tudjuk a saját szükségleteinket elég fontosnak tekinteni és meghúzni a határainkat, akkor nagyon sok kellemetlen szituáció vár ránk életünk során.

Hogy kommunikálom én ezt fordított helyzetben? Megkérdezem a lányomat: „megmutatod a kislánynak/kisfiúnak, amivel játszol? Szeretnél vele együtt játszani?” Ha azt mondja, hogy nem, akkor nyugtázom, és csak ennyit mondok a másik gyermeknek: „ő most egyedül szeretne ezzel a játékkal játszani”. Nem minősítem a döntését, hiszen joga van nemet mondani, nem másét veszi el, hanem a közös SOK játékból választ egyet vagy kettőt. De sokszor előfordul, hogy mosolyogva nyújtja oda valamelyik játékot, amiért viszont kifejezetten megdicsérem, hogy milyen kedves. Ekkor azt is megbeszéljük, hogy akkor tud barátokat szerezni, ha kedves a gyerekekkel, tehát egyértelműen kiemelem, hogy a kedvesség és a gesztus egy nagyon fontos és jó dolog, de amit szeretnék neki megtanítani, hogy nem minden áron. Nem akkor, amikor neki hátránya származik belőle. Erre azt hiszem, felnőtt társaimnak a legjobb példa a repülőgépi vészhelyzeti oktatás. A tájékoztatóban minden alkalommal kiemelik, hogy szükség esetén az oxigénmaszkot először saját magunkra kell feltenni, mert akkor tudjuk utána a másikra, ha mi lélegzünk és jól vagyunk.

Illetve idetartozik még az is, hogy kisgyermekkorban az első lépés az „én” felfedezése. Az, hogy képes dönteni, képes érezni, akarni vagy nem akarni valamit, és cselekedni. A szocializálódás egy későbbi fejlődési szakaszban releváns, később képes befogadni a belső kis világa, hogy nem csak ő van, hanem vannak mások is, és mik azok a normák, amik mentén társadalmilag is jól tudunk működni. De bármilyen emberi kapcsolatba is kerülünk, legyen az baráti, párkapcsolati vagy munkahelyi, rendkívül fontos, hogy magunkat határozottan és önazonosan tudjuk képviselni és megtanuljunk asszertíven kommunikálni – és véleményem szerint, ha egészen kisgyermekkortól erre tanítjuk a gyermekeinket, akkor későbbi kihívások kezelésére tudunk számukra egy jó alapot biztosítani.