Nemparamami 11.

Összességében ez egy nagyon összetett téma, és talán nem is lehet egyetlen választ találni. De a hangfürdő után megfogalmazódott bennem egy olyan gondolat, ami sok szülőnek segíthet megérteni ennek az egész minta megszakításnak a mechanizmusát. Sokan, akik valamilyen gyermekkori traumát szenvedtünk el, vagy csak simán megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk valamit máshogy csinálni, úgy állunk a szülőséghez, hogy mindent megadjunk a gyermekünknek, amit mi nem kaptunk meg. A kérdés azonban az, hogy a saját gyermekünknek vajon ugyanarra van szüksége, amire nekünk lett volna? Arra koncentrálni, hogy a saját sebeinket gyógyítsuk a gyermekünk által, olyan sebeket szülhet a saját gyermekünkben, amiket pont kikerülni igyekszünk. Ezért szerintem a legfontosabb nézőpont, hogy azt adjuk meg a gyermeknek, amire NEKI szüksége van. Így mégis gyógyulhat a saját sebünk is, hogy a gyermekünk mindent megkap, amire szüksége van, de nem erőltetjük rá a saját elszenvedett hiányosságainkat.

Na és ezt hogyan tudjuk megtenni? Úgy, hogy először a saját belső gyermekünket „neveljük fel” és egyáltalán tisztába kerülünk azzal, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, miért pont ezt a karmát kaptuk (választottuk). Fel kell tárnunk azt a mintát, amit tudattalanul követünk, hiszen egy-egy triggerpont benyomásával a sérült énünk reagál, ami valódi áttörést nem hoz, helyette viszont azt érezhetjük, hogy körbe-körbe sétálunk, de új utat nem találunk. Utóbbival azért nagyon fontos foglalkozni, hogy mik a triggerpontjaink és mik a nem megfelelő reakcióink, mert abban a kimerültségben, amibe sokan belekerülünk a kisgyermekes létben, sokkal nehezebb tudatosan felülírni egy berögződött reakciót / mintát, és akarva-akaratlanul ismét visszatérhetünk a nem működő mechanizmusunkhoz.

Egy hétköznapi példa: triggerel az a mondat, amikor egy szülő azt a választ adja a gyerekének, hogy „azért, mert azt mondtam”, de a kisgyermekkor napi 1050. „miért?” kérdésére már nem tudsz vagy nem akarsz mit mondani, így könnyen kiszaladhat a szádon az a bizonyos mondat. És akkor csak állsz és hideg zuhanyként teszed fel a kérdést, hogy „akkor most olyan vagyok, mint az anyám / apám / nagymamám / nagypapám?”. Nem, egy ismerősen csengő mondattól vagy egy hasonló élethelyzettől nem leszel olyan, sőt… lehetőséget kapsz, hogy átírd a mintát, hiszen már felismerted, hogy ez egy olyan mondat, amit nem szerettél gyermekként hallani. Ezzel gyógyítod magadat, ami automatikusan azt eredményezi, hogy a gyermeked sem kap egy olyan mintát, ahol tartani kell a szülőtől „azért, mert azt mondta”. Itt hajszálvékony a jég, hogy mit jelent a szófogadás és mit jelent a „jó” gyerek – számomra ez a kifejezés az, amitől a hideg futkos a hátamon -, de erről egy másik posztban fejtem majd ki bővebben a nézőpontom.

Tehát hajrá anyucik, hajrá apucik, a mentális egészségünkért tenni és átírni a nem működő mintáinkat nagyon menő és megéri a befektetett munkát!