Az elmúlt félévben sajnos nem jutott időm és energiám a blogra, pedig rengeteg gondolat született bennem. Az alap elképzelésem az volt, hogy kronológiai sorrendben haladok a kislányom fejlődésével és leírom a tapasztalataimat, gondolataimat. Ezt továbbra is így szeretném, de most van egy téma, amivel ezt megszakítom egy picit, mégpedig az, hogy az elmúlt hónapokban éreztem eddigi életem során (latba vetve minden korábbi megpróbáltatásom) leginkább, hogy elértem a határaimat. Na de nézzük is, miért.
Mérlegképes könyvelő lettem
A várandósságom előtt elvégeztem egy mérlegképes könyvelő tanfolyamot, ami egy tanúsítványt adott, de ahhoz, hogy a szakmát is megkapjam, állami képesítő vizsgát kellett tennem. Neki futottam még szülés előtt, de akkor sajnos csak egy része sikerült. Utólag mondjuk ennek is megláttam az okát, a várandósságom végén felmerült egészségügyi dolgok miatt nem tudtam volna végigvinni a vizsgaidőszakot. Idén júniusban azonban nem volt választásom, hogy vizsgázom-e, mivel megváltozott a képzési rendszer, ez volt az utolsó lehetőségem a régi rendszer szerinti vizsgára. Az nem titok, hogy én nem hiszek a véletlenekben, ezért úgy voltam vele, hogy az élet elém rakta a próbatételt: most van itt az idő a szakma megszerzésének. A felkészülést januárban kezdtem, eleinte esténként tanultam, az egész napos gyermeknevelés és házimunka után. Azt láttam előre, hogy kevesebb időm jut majd jógázni, de azzal nem számoltam, hogy a mozgásfejlődés, a fogzás és a szeparációs szorongás felborítja az éjszakáimat. A tananyag mennyisége hamar ráébresztett, hogy kevés az általam elképzelt idő, többet kell tanulnom, így a nappali alvásidőkben is elkezdtem tanulni. Ezzel a korábbi “énidőm” megszűnt, az alváshiány miatt nagyon fáradt voltam, a feladatok pedig csak gyűltek és gyűltek. Többször éreztem azt, hogy nem bírom tovább, feladom, a mentális egészségem komolyan kezdett romlani. Aztán az utolsó hetekben már délután is “kivontam magam” a családi életből, itt is elcsíptem 1-1 órát a tanulásra, közben a szívem szakadt meg, hogy látom a lányom játszani az apukájával és én nem osztozom az örömben.
A szemem előtt lebegett folyton, hogy ez mindenki érdeke és hosszútávon az szolgál majd mindannyiunkat, hogy most sikeresen teljesítem ezt a kihívást. Rengeteget mantráztam, a lopott pár perces énidőkben nem volt lehetőségem jógázni – pontosabban fizikai értelemben nem. Ilyenkor kapcsolódtam magamhoz, felállítottam magam elé újra és újra a célt, bátorítottam magam a tükörben egy soha még ilyen kimerült és leterhelt nőt nem látva, hogy meg tudom csinálni. Miután az utolsó utáni cseppet is kifacsartam magamból, sikeresen levizsgáztam.
Amikor kisétáltam az utolsó vizsgámról, akkor megértettem valamit: mi nők, ha önazonosak vagyunk és tudunk kapcsolódni a belső istennőnkhöz, tényleg bármire képesek vagyunk. Azon túl, hogy megszereztem egy olyan szakmát, amire szívből vágytam (enyhén mazochista hajlamra utal, hogy szeretem a számvitelt, engedd el), egy nagyon fontos leckét is tapasztaltam a saját bőrömön, amit én már tovább tudok adni a lányomnak. Az én generációmban már nagyon sokan vagyunk, akik megtörik a negatív családi mintákat és karmákat, de nekünk még bőven kijutott. Anyucik, el tudjátok képzelni, hogy milyen erő lehet egy nőben, aki kislány kora óta tudatosan arra van tanítva, hogy az istennői minőségével bármire képes? Hogy milyen egészséges, boldog életet élhet egy gyermek, aki azt a tanítást kapja, hogy ő elég jó, elég erős, elég okos, elég szerethető? Hogy megtanulhatja, hogy az önszeretet a kulcs a lelki békéhez? Én már érzem a zsigereimben, hogy a gyermekeink egy világot meg fognak tudni mozgatni, mert el fogják hinni, hogy képesek rá! Mint ahogyan mi is azok vagyunk, ha valamit igazán akarunk, megtaláljuk a módját, hogy elérjük.
Namaste
