Nemparamami 8.

A kislányom születése óta igényli a közelségem az alvásnál – mind az elalváskor, mind a visszaalváskor. Ez sokszor a mi esetünkben azt jelenti, hogy az ölembe fekve alszik, ami jól hangzik, hogy legalább együtt pihenünk, de valljuk be, az alvásidőkben legtöbbször behoznánk azokat a feladatokat, amelyeket napközben nem, vagy csak részlegesen sikerül ellátnunk. Ez sokáig nehézséget okozott számomra, sokszor előtört belőlem a „már megint nem haladok” gondolat. Aztán egy nap, valami kattant az agyamban és más gondolat született egy délutáni alvás során: „gyógyul az anyaseb”.

Jelen vagyok, ha szükség van rám. Biztonságot nyújtok a sok új inger, mozgásforma és a világfelfedezés káoszában. Ahogy cseperedik, egyre kevesebb dologban lesz rám szüksége. Ma például a játszótéren kiküldött az ugráló játékból, amiben eddig együtt ugráltunk, hogy most már egyedül szeretne ugrálni. De amikor odabújik hozzám, akkor tudom, hogy most kellek. Azzal, hogy ezt előtérbe helyezem, érzem, hogy gyógyul egy transzgenerációs minta, hogy gyógyul az én anyasebem is. Olyan anyukája szeretnék lenni, akit majd, ha annyi idős lesz, mint én, örömmel hív fel. Akihez örömmel jön, akivel örömmel szervez majd közös programot és aki az élet rögös útján mankója tud lenni. Akiről tudja, hogy ha felnőttként újra kislány szeretne lenni 1-1 napra, az én ajtóm nyitva áll, hiszen amíg élek, számomra ő mindig a kislányom lesz. Aki olyan példát ad, hogy „úgy szeretném csinálni, mint anya” és nem olyat, hogy „nem tudom, még hogyan, de biztos nem úgy, mint az anyám”.

Én mindig egyedül küzdöttem, egyedül keresem az utam anyaként, és sokszor abból táplálkozom, hogy amin én keresztülmentem, azon a lányom ne menjen. Az emlékeimben kutatok, hogy amikor én valahogy éreztem magam, akkor mire lett volna szükségem. Így könnyebbek a nehezebb napok is, el tudom engedni, ha a házimunka vagy a hobbim nem úgy halad, ahogy szeretném. Hangoztatom mindig, hogy „boldog anya, boldog baba”, de most ezt kiegészítem: meg kell találnunk a nehéz helyzetekben és a nehezebb napokon a jelen helyzet hordozta boldogságot. Igen, szeretnék többet sütni, szeretnék többet jógázni, de erre nagyon sok lehetőségem lesz még az életben. A lányom viszont most egyszer ennyi idős, most egyszer tudom megalapozni az ősbizalmat, az igazi mély anya-lánya kapcsolatot, amire én valaha vágytam, de lányként soha nem kaphatom meg – anyaként viszont igen. A kisgyermek olyan, mint egy vászon, rajtad múlik, mit festesz rá. Nézd meg a saját vásznad, hogy mit látsz rajta. Szívből remélem, hogy szerencsés vagy és olyan vászonnal rendelkezel, amely minden kisgyermeknek alapból kellene, hogy járjon és ezt tudod tovább is adni. Akkor a te transzgenerációs történeted máris a helyén van! De ha a vásznad üres vagy fájdalmas vonások vannak rajta, akkor tudd: ezt nem kell tovább adnod. Azzal, hogy megváltoztatod a mintát, gyógyíthatod a saját sebedet is. Sajnos a heg mindig ott marad, de egyre kevésbé fáj.

Ha szeretnél máshogy is dolgozni ezen, keress bizalommal, szeretem az anyaseb, a transzgenerációs minták – vagy akár az apaseb motiválta meditációkat, mert csodálatos előre lepéseket tudunk elérni – együtt, hiszen mint korábban is említettem: nem vagy egyedül!