Nemparamami 9.

Várandósság előtt és alatt sokszor találkoztam azzal a kifejezéssel, hogy „mamiagy”. Nem teljesen tudtam, hogy ez mit jelent, de mostanra egy totyogóval élve maximálisan értem és érzem ezt. De mi is ez a mamiagy?

Először is tudjuk, hogy a várandósság, szülés, szoptatás során rengeteg hormonváltozáson megy át egy nő. Ezek önmagában megterhelőek, és egy olyan része erősül fel az agyi működésnek, amely korábban ismeretlen volt. Az anyatigris felébred, minden pillanatban és rezzenésben van egy ösztönös feladat: a babát életben kell tartani. Arról nem is beszélve, hogy tudományosan bizonyított tény, hogy az anya stresszhormon szintje az egekbe szökik, ha a gyermekét sírni hallja. Olyan szintű zsigeri stressz lesz rajtunk úrrá, amit csak az érthet, aki ezt már átélte. Mindezek mellett folyamatosan megy a fejünkben a mókuskerék: mikor evett, mikor cseréltem pelenkát, van-e elég pelenka, van-e elég tiszta ruha, mikor növi ki a méretet, mikor kell menni gyerekorvoshoz / védőnőhöz, mit tápláljak hozzá, hogy tápláljak hozzá, megfelelően ürített-e, és a többi, és a többi, és a többi. Nem tudom, hogy más is tapasztalta-e azt a jelenséget, hogy egy-egy éjszakán, amikor a megszokottnál hosszabb ideig aludt egyhuzamban a lányom, felriadtam magamtól, hogy „úristen, minden rendben?!” és ugrottam a kiságyhoz. Hiába a légzésfigyelő, akkor is bekapcsolt egy vészvillogó az agyamban, hogy túl régóta nem hallottam a gyereket. Az elején egész jó alvó volt, én is jól tudtam aludni, de az elmúlt 2-3 hónapban extrán kijutott az éjszakai ébrenlétekből és állíthatom, hogy ez egy egészen másfajta létezés, amikor az ember alvását óránként megszakítják – esetlegesen órákra. Emellett egy extra energiaszint és testkontakt igény néha komoly kihívás tud lenni.

Mindezek összessége számomra egy kapcsolódási nehézséget szült: próbálok felnőtt beszélgetésekben részt venni, de sokszor nincs az agyamnak megfelelő befogadóképessége az információra. Valaki mond valamit, én csak nézek rá és nem jut el az agyamig a mondanivaló. Nem tudok összekapcsolni ok-okozatot, pedig én egy elég gyors felfogású embernek tartom magam. Néha nehéz ezzel az állapottal megbarátkoznom, sokszor elütöm viccesen, hogy „bocs, GYES-en vagyok” - de valójában ez nem vicc.

Ez önmagában egy embert próbáló állapot, de sok anyában van még egy kisördög is: „elég jól csinálom?” Ezt ezer részre lehet szedni: eleget vagyok-e a gyerekkel, elég türelmes vagyok-e, eleget hagyom-e a saját világában, elég produktív vagyok-e mellette stb. Az internet se a barátunk ebből a szempontból, szinte bármilyen platformra megy fel az ember, úgyis az jön ki belőle, hogy valamit nem jól csinál és ebben az instabil állapotban ez rendkívül romboló. Erről egyébként a személyes véleményem az, hogy nem tudunk tökéletesek lenni és nem is kell. Ha egy el nem érhető tökéletességet hajszolunk, azzal ezt a példát mutatjuk a gyerekünknek, ami hosszútávon perfekcionizmushoz és örök elégedetlenséghez vezet. A célom elég jónak lenni, de mellette merek hibázni és tanulni belőle. Ha hibáztam, például türelmetlen voltam vagy kiabáltam, akkor a legközelebbi nyugodt pillanatban elmagyarázom a lányomnak, hogy mi is történt pontosan és hogyan lehet ezt kijavítani. Bízom benne, hogy ez már azt a példát és mintát adja majd, hogy hibázni emberi dolog, amit jóvá lehet tenni és a valódi cél, hogy tanuljunk ezekből a szituációkból és fejlődjünk.

Mindemellett megismerhettem egy érdekes állapotot: hogy lehet az ember egyszerre a legkimerültebb és legboldogabb önmaga. Mostanra már igazán tudok kapcsolódni ehhez az önmagamhoz, szeretettel és elfogadással tudok

nézni minden pillanatomra – és talán ez a legfontosabb minta.